Hitchcockról azért nehéz filmet készíteni, mert elvárjuk, hogy az színvonalában méltó legyen a rendezőhöz, vagyis legalább olyan jó legyen, mint az ő filmjei. Elvakult Hitchcock rajongóként állítom, hogy ez képtelenség, de ez még talán próbálkozásnak se volt jó. Azért Sir Anthony Hopkins-szal és Helen Mirrennel a főszerepben legalább megadták az esélyt arra, hogy egy bizonyos színvonal alá biztosan nem eshet, még így is frigid maradt.

Voltaképpen a film azt sugalja, hogy a méltán híres rendező semmire sem lett volna képes a felesége nélkül, de nem a klasszikus értelemben. E szerint a verzió szerint Alma Hitchcock tevékenyen részt vett a forgatokönyvek megírásában, és akár még a lázas férjét is tökéletesen tudta helyettesíteni, ha rendezni kellett. Ez utóbbi  már csak azért sem fair, mert amíg Hitch lázas volt, a rendező aszisztense és a stáb leforgatták azt a jelenetet maguktól, a már rég elkészűlt instrukciók alapján, ám ezt a rendező óriás mégis újra forgatta utólag, mert a kameraállás nem volt megfelelő.

Van valaki, akiről teljesen megfeledkeztek a film készítői, pedig még szerepelt is a Psycho egyik jelenetében: Patricia Hitchcock ez egyetlen gyermekük. Ő leginkább azért fontos, mert az ő gondolatai alapján írodott könyv volt a film alapja. Így a feldolgozás csak annyira lehetett objektív, amennyire objektíven egy gyermek láthatja a szeretett édesanyját. Tehát a világért sem szeretném elvenni, vagy törpíteni Alma érdemeit, de a zseniális forgatókönyv az csakis az írójának, Joseph Stefanonak köszönhető. A valóságban sokkal nagyobb szerepe volt akkor már Peggy Robertsonnak, mint amennyit ebben a verzióban szántak neki. Azért Alma is tényleg sokat segített, de mint mondjuk egy korrektor egy könyvnél. 

Mindezeken felűl van még számomra ennek a filmnek jó pár tévedése, például az eredeti gyilkossal való beszélgetések rémálom formájában teljes tévút. A megbocsálthatatlan hiányossága, hogy pont azt nem emelte ki, ami miatt Alfred Hitchcock olyan sikeres és elismert lett. Amikor egyszer több oldalas elemzést kellett írnom az egyik művének egy jelenetéből, rádöbbentem, hogy az milyen tökéletes a legabpróbb részletekig. Tele volt minden oda-vissza utalásokkal, érdekesebbnél érdekesebb szimbólumokkal, metafórákkal és minden egyes mozdulatnak, kamera állásnak jelentősége volt. Ezért tudott olyan jól bánni a hatással is, mert a filmkészítés teljes eszköztárát használta, nem csupán párbeszédekre alapozta a sikert. Na ebből a zsenialitásból semmit nem ad vissza a film.

Színészi játék:

Az egyetlen ok, ami miatt érdemes megnézni, a színészek. Mind-mind jól játszottak. Sir Anthony Hopkins jól adta vissza az eredeti karaktert, bár a kövérítő jelmeze pocsék volt. Egyrészt nagyon látszott, hogy jelmez, másrészt nem volt így az arcának mimikája.

Ajánlom azoknak:

- akik ugyan Hitchcock rajongók, de még nem elég tájékozottak.

- akik szeretnék látni, hogy Sir Anthony Hopkins és Helen Mirren milyen nagyot is tud alakítani.

- akik szeretik az életrajzi filmeket, még ha azok nem is hitelesek. 

Nem ajánlom azoknak:

- akik nem látták még a Psychot! Egyrészt lelövik a poént előre, másrészt nem értik ennek a filmnek legalább az egyharmadát.

- akik Hitchcock rajongóként még játékból sem szeretnék elképzelni, hogy őt valaki a háttérből mozgatta.

Hitchcock

színes, feliratos, amerikai romantikus dráma, 98 perc, 2013

rendező: Sacha Gervasi
író: Stephen Rebello
forgatókönyvíró: John J. McLaughlin
zeneszerző: Danny Elfman
operatőr: Jeff Cronenweth
producer: Alan Barnette, Joe Medjuck, Tom Pollock, Ivan Reitman, Tom Thayer
vágó: Pamela Martin

szereplő(k): 
Sir Anthony Hopkins (Alfred Hitchcock)
Helen Mirren (Alma Reville)
Scarlett Johansson (Janet Leigh)
Jessica Biel (Vera Miles)
Danny Huston (Whitfield Cook)
Michael Stuhlbarg (Lew Wasserman)
Ralph Macchio (Joe Stefano)
Toni Collette (Peggy Robertson)

Mielőtt megnéztem, azt hallottam, hogy véresebb, mint a Kill Bill. Ugyan már, hogyan lehetne valami véresebb, mint Tarantino eddigi bármelyik alkotása. Hát lehet! Nincs olyan filmje, amit ne láttam volna, ezért bizton állítom, ez a legkegyetlenebb az összes közül. Van ugyanis egy nagy váltás az eddigiekhez képest, még pedig, hogy túl valóságossá tette a szenvedést és az emberi gonoszságot. Sokan nem sírtunk, amikor Beatrix Kiddo sorra tette el láb alól a gonosz bérgyilkosokat, vagy a Kutyaszorítóban ugyan ki sajnálta a bankrablókat, de a Ponyvaregényben sem ártatlanok kerültek bajba. Na jó, a Becstelen Brigantyk elején Shosanna elveszíti a családját, de utána már csak a rosszak hullanak többnyire. A Djangoban viszont végig kell néznünk egy csomó szerencsétlen rabszolga szenvedését, miközben szembesülünk reménytelen, kilátástalan sorsukkal és ez ezúttal csontig hatol. Míg a bérgyilkosok, bankrablók életével nehéz azonosulni, meg leginkább nem is akarunk, most nem nehéz elveszni az empátia gödreiben. Volt olyan jelenet, amit nem tudtam végig nézni, egyszerűen túl sok volt, túl kegyetlen.

Nyilván nem egy Tamás bátyja kunyhója, meg az elmaradhatatlan morbid Tarantino humor sem hiányzik a filmből, azért én még ilyen letaglózva nem jöttem ki a moziból egyik alkotása után sem. Mindemellett a film zseniális, mint mindig, csak nem számítottam ilyen hatásra. A zenék ismét eredetiek és tökéletesen passzolnak minden jelenethez, de a szereplőválogatásba se csúszott hiba, ahogyan a párbeszédek is remekül sikerültek, egyik elgondolkodtatóbb, mint a másik. Van egy-két elejtett mondat is, amin utána még éjszakákat elmélkedhet az ember.

Álszent dolognak tartom akár a film, akár a rendező, akár a történet lerasszistázását, vagy a nigger szó túl sok ismétléséért kapott negatív kritikákat. Most mit áltatjuk magunkat, rasszizmus mindig is létezett, most is létezik, és ez a film nem ezt reklámozza, hanem csak ad egy tükröt hozzá. Ne csináljunk már úgy, mintha a polgárháborút megelőző korban az amerikaiak (vagyis a betelepült európaiaik, mert ugye az amerikaiakat gyakorlatilag leigázták és kiírtották) nem raboltak volna el Afrikából, az otthonaikból rengeteg feketét, és nem bántak volna velük úgy, vagy néhol rosszabbúl, mint az állatokkal. Persze az USA sem ezt sem az indián koncentrációs táborokat nem emlegette fel a Nürnbergi perben, de ezt most inkább hagyjuk is. A lényeg, hogy a rendező nem dicsőíti a korszak gonoszságait vagy kegyetlenségeit, csupán megmutatja, mégpedig elég eredetien, olyan tarantinosan, ahogyan azt megszokhattuk tőle.

És ez még nem a jéghegy csúcsa, csak a Becstelen Brigantyk után a második része egy még tisztázatlan trilógiának.

Színészi játék:

Hát láttunk mi már valaha is rossz alakítást egy Quentin Tarantino filmben?! Mind-mind emlékezetes és zseniális, így a Django elszabadul sem lóg ki a sorból. Christoph Waltz, Leonardo DiCaprio és Samuel L. Jackson parádésak voltak Jammie Foxx körül, aki remek tengelye volt a történetnek.

Ajánlom azoknak:

- akik Tarantino rajongók, illetve akiknek tetszett a Becstelen Brigantyk.

- akik a rabszolgaságot egy újabb szemszögből szeretnék megismerni.

- akik bírják a vért.

- akik azt hitték, már mindent tudnak az emberi gonoszság kimeríthetelten sötét bugyrairól.

Nem ajánlom azoknak:

- akik nem bírják, amikor ártatlanokat különös kegyetlenséggel kínoznak és megölnek.

- akik nem értik Tarantino humorát.

- akik azt hiszik, hogy az a rasszizmus, hogy kimondja valaki a  nigger szót.

Django elszabadul - Django Unchained

színes, magyarul beszélő, amerikai western, 165 perc, 2012

rendező: Quentin Tarantino
forgatókönyvíró: Quentin Tarantino
operatőr: Robert Richardson
producer: Reginald Hudlin, Pilar Savone, Stacey Sher, Harvey Weinstein
vágó: Fred Raskin

szereplő(k): 
Christoph Waltz (Dr. King Schultz)
Jamie Foxx (Django)
Leonardo DiCaprio (Calvin Candie)
Kerry Washington (Broomhilda)
Samuel L. Jackson (Stephen)
James Remar (Ace Speck)
Don Johnson (Spencer Gordon Bennet)
Anthony LaPaglia (Roy)
James Russo (Dicky Speck)
Tom Savini (Chaney)
Kinetic (Franklin)
Franco Nero (Amerigo Vessepi)

2013. április 8.

Egy újabb francia film az elmaradhatatlan francia nővel és a szokásos komédiával. Na azért annyira nem volt szokásos, szerintem a poénok eredetiek voltak, még ha nem is mind. Én azért végig nevettem a filmen. Azért a gólyák... ahogyan ott állnak... potyogtak a könnyeim a nevetéstől. Valójában ebben is rejlik a film sikere és bája, hogy egyenként a jelenetek annyira komikusak, hogy még ha a poénok néhol a szokásosak is, és annyira nem nehéz kitalálni azt sem, hogy mi fog következni, mégis nagyon szórakoztató marad. Ez mindenképpen a színészeket és a rendezőt dícséri. A történetet magát már annyira nem dícsérném, de anélkül meg úgy se jött volna létre.

A story alapja, hogy van egy szegény férfiember, aki sosem lehet boldog egyetlen nővel sem, ugyanis azokra rögtön ráúszik a balszerencse sötét fellege, amint kapcsolatba lépnek vele, és amíg a férfi a közelében vannak, ez így is marad. A nagy kérdés, hogy vajon főhősnőnk, aki nem mellesleg rendkívül bájos, vajon bevállalja-e a rontást a végeláthatatlan pech sorozattal, vagy inkább odébb áll.

Ami mindenképpen a film javára szolgál, hogy a főszereplő férfi hús-vér embernek néz ki, ami a mai cukormázas filmgyártásban mindig üdítően hat. Egyszer mindenképpen meg kell nézni, még ha nagy valószínűséggel, második alkalom nem is lesz.

Színészi játék:

Virginie Efira-t nem tudom, hol rejtegették eddig, mert mindenképpen több figyelmet érdemel az eddigieknél. Nagyszerűen játszott, tökéletes francia nő és nagyon szimpatikus az egész film alatt. Francois-Xavier Demaison is hiteles volt, mintha csak saját magát alakította volna, annyira meggyőző volt.

Ajánlom azoknak:

- akik szeretnének egy könnyed filmen jót nevetni

- akik szeretnének megfeledkezni a gondjaikról másfél órára

- akik sosem tudják megunni a francia nők természetes eleganciáját

Nem ajánlom azoknak:

- akik mély filozófiai gondolkodásra készülnek

- akiknek elképezlhetetlen egy jó film jó pasi nélkül. Mármint a magazinos, sztáros értelemben vett jó pasi nélkül.

Életem szerelme - La chance de ma vie

színes, feliratos, francia vígjáték, 87 perc, 2010

rendező: Nicolas Cuche
forgatókönyvíró: Luc Bossi, Laurent Turner
operatőr: José Gerel
producer: Olivier Delbosc, Eric Jehelmann, Marc Missonnier
vágó: Valérie Deseine

szereplő(k):
François-Xavier Demaison (Julien Monnier)
Virginie Efira (Johanna Sorini)
Armelle Deutsch (Sophie)
Raphaël Personnaz (Martin Dupont)
Thomas N'Gijol (Vincent)
Brigitte Roüan (Lydie)
Yves Jacques (Maxime Dupont)
Marie-Christine Adam (Dominique, Julien anyja)

2013. április 4.

Már az előzetesen jót nevettem, micsoda képtelen ötlet! Ez is csak az angoloktól jöhetett. Aztán megakadt a szemem azon, hogy bármily valószerűtlen is, igaz történeten alapul. Mivel az ezernyolcszázas évek végén játszódik, jó százharminc évvel ezelőtt, ezért a szokásosnál is nagyobb szkeptikussággal fogadtam, hogy vajon mennyire "igaz". A filmrendező, Tanya Wexler számított rám, és a hasonszőrűekre, mert miután a film legeslegelején a tudtunkra adta, hogy valós eseményeken alapszik utána egy kis hatásszünettel oda vetette, hogy "de tényleg". Én onnantól kezdve már nem is kételkedtem abban, hogy jót fogok mulatni, mert abban már biztos voltam, hogy a készítőknek volt humorérzékük. Nem kellett csaldónom, bár aki nem vevő az angol humor enyhébb változataira sem, az nem biztos, hogy maradéktalanul egyet ért velem. Mindenesetre bizton számíthat egy pehely könnyű vígjátékra a vibrátor feltalálásáról.

Aki azt hiszi, hogy a történet legelemibb része maga a vibrátor, az téved. Sokkal megdöbbentőbb, hogy mennyit változott a nyugat-európai ember szemlélete az egészségügyről az elmúlt 130 évben. Igaz akkor még egészségesnek számított maszturbálni és a világ legtermészetesebb kezelésének számított az altáji masszázs, amit orvosok végeztek (de tényleg), azért a baktériumok még a képzeletben is láthatatlanok voltak, a pszichéről alkotott gondolatok pedig még jó távol áltak attól, amit ma normálisnak hiszünk. A szüfrazsettek kemény munkája is csak ezután következett még, így a himsoviniszta világban a férfiak úgy rendelkeztek a nők méhéről, mintha csak egy elcsorbult csészét dobnának a kukába. Íme a civilizáció "csúcsa" a híres neves nyugati kultúra. Szóval akinek van kedve, mélyebb filozófiai gondolatokra is vetemedhet a film kapcsán, de ezt az alkotók egyáltalán nem erőltették. Cserébe egy szépen, rendesen felépített műről van szó szerelmi szállal, bonyodalmakkal és boldog végkifejlettel. Aki jól akar szórakozni, az biztos nem fog csalódni, bár ennél azért jóval meghatározóbb filmek is készültek már.

Színészi játék:

A legtöbb színészt most láttam először, vagy csak másodszorra, így elvárások nélkül fogtam hozzá a filmhez. Mindenki jól játszott, de ha ki kell emelni közülük egyet, az csak is Maggie Gyllenhaal lehet. Nekem nagyon tetszett a szenvedélyessége, és külön tetszett, hogy nem az a tipikus tökéletes szépség. Összeségében a hangsúly inkább a történeten volt, mint sem a szereplőkön.

Ajánlom azoknak:

- akik szeretnének egy könnyed filmen jót nevetni

- akik szeretik a kosztümös filmeket

- akik azért szeretnének a film után egy kicsit filozofálgatni is

Nem ajánlom azoknak:

- akik nem értik az angol humort

- akik prüdek

Hisztéria - Hysteria

színes, feliratos, angol-francia-német-luxemburgi romantikus vígjáték, 100 perc 2011

rendező: Tanya Wexler
forgatókönyvíró: Jonah Lisa Dyer, Stephen Dyer, Howard Gensler
zeneszerző: Christian Henson, Gast Waltzing
operatőr: Sean Bobbitt
producer: Tracey Becker, Judy Cairo, Sarah Curtis
vágó: Billy A. Campbell, Jon Gregory

szereplő(k):
Hugh Dancy (Dr. Mortimer Granville)
Jonathan Pryce (Dr. Robert Dalrymple)
Maggie Gyllenhaal (Charlotte Dalrymple)
Rupert Everett (Lord Edmund St. John-Smythe)
Felicity Jones (Emily Dalrymple)
Ashley Jensen (Fanny)
Sheridan Smith (Molly)

2012. november 22.

Almodóvár sorban 8. és talán az egyik legkevésbé értett filmje. Adott egy férfi, Ricky, aki mivel épp az elmegyógyzintézetből szabadul, feltehetőleg őrült és egy drogos pornósztár, Marina aki éppen élete első "rendes" filmjének forgatását fejezi be egy szokásosan perverz filmrendezővel. Ricky már évekkel korábban beleszeretett Marinaba, és ez a szerelem volt a legfőbb motivációja a szabadulásra. Miután kiengedték, az első dolga, hogy felkeresi a lányt és elmondja neki: "23 éves vagyok, 5.000 pezetám van és egyedül vagyok a világban. Megpróbálok jó férjed és jó apja lenni a gyermekeidnek." Nyilván egy éppeszű nőnek nem is lehet erre más reakciója, mint hogy kineveti és elküldi, vagy csak simán elszalad. Marina is boldogan megtette volna, de Ricky nem bízta a véletlenre, előbb elrabolta és kikötözte a lányt. Ezek után az ember várná a szokásos horror storyt, vagyis, hogy hogyan öli majd meg, mikor rájön, hogy az érzelmei viszonzatlanok. De akkor ez nem egy Almodóvar film lenne. A nagy kérdés, hogy lehet-e erőszakkal kicsikarni szerelmet a másikból! A válasz elég öszetettre sikeredett, így bőven van min gondolkodni a film után. Megint csak rá kellett döbbenem, hogy valahol mind őrültek vagyunk, és a szerelem egy sokkal komplexebb dolog, mint sem hogy azt egy emberi elme valaha is fel tudná fogni. Jobb inkább csak egyszerűen elfogadni, hogy van, amit sosem fogunk megérteni.

Színészi játék:

Üdítő újra látni a fiatal Antonio Banderas-t, még a karrierje elejéről. Már akkor is nagyon jól játszott, tökéletes a szerepre, mással nem is tudnám elképzelni Ricky-t. Viktoria Abrillal ekkor dolgozott először a rendező, de az biztos, hogy nagyon beletalált.

Ajánlom azoknak:

- akik természetesen szeretik Almodóvár filmjeit

- akik szeretnék megtudni, hogy mivel jár, ha erőszakkal akarunk rábírni valakit arra, hogy szeressen. Végülis sokan megteszik ezt az életben, bár kevesen használnak hozzá kötelet és ragtapaszt.

- akik bár szeretik a romantikus történetket, már unják a sablonokat.

Nem ajánlom azoknak:

- akik nehezen tudnak egy őrült gondolatmenetet követni.

- akik egy bizonyos határokon túl már nem tudják a szeretetet mással összemosni.

Kötözz meg és ölelj! - Átame!

színes, spanyol filmdráma, 111 perc, 1990

rendező: Pedro Almodóvar
forgatókönyvíró: Pedro Almodóvar, Yuyi Beringola
zeneszerző: Ennio Morricone
operatőr: José Luis Alcaine
producer: Enrique Posner
vágó: José Salcedo

szereplő(k):
Victoria Abril (Marina Osorio)
Antonio Banderas (Ricky)
Loles León (Lola)
Julieta Serrano (Alma)
María Barranco (Médica)

2012. május 29.