Egy film Edgar Allan Poe életének utolsó napjairól. Véres kritikákat olvastam arról, hogy a film történelmi hűtlensége és színvonala miatt megszentségteleníti a világirodalom egyik kiemelkedő alakját, aki megteremtette a detektívregények alapjait, illetve megírta a "sohamár", A Holló című versét. Ezen kívül még annyira emlékeztem Poe-ról, hogy rejtélyes körülmények között halt meg egy parkban egy padon. Bár teljesen felkészületlenül egy kisebb kálvária után estem be a moziba erre a filmre, így még azt sem tudtam előtte, hogy kik játszanak benne, az egy pillanatig sem fordult meg a fejemben, hogy egy hiteles önéletrajzi filmet látok. Számomra nyílvánvaló volt, hogy a nagy része fikció. Ezért nem tudom megérteni azokat a kritikákat, amik arra vannak kiélezve, hogy mennyire nem tartotta magát a történet az eredetihez. Ez már csak azért is nevetséges, mert ugyan ki mondhatná meg manapság, hogy mi történt pontosan 1849. októberében. Még az is lehet, hogy nem is október volt, vagy nem is 1849. Az első önéletrajzi írás Edgar Allan Poe életéről egy olyan ember tollából származott, aki utálta. Sőt mi több a riválisa volt, és a kárörvendés szó kevés ahhoz, hogy kifejezze azt az örömöt, amit Rufus Wilmot Griswold (szerepel amúgy a filmben, mint áldozat) érzett Poe halálakor. Nem nehéz kitalálni, hogy mennyire elferdített és hamis volt tehát az a kép, amit az íróról lefestett. Még leveleket is csatolt hozzá, amikről persze csak jóval később derült ki, hogy hamisak, amikor már senkit sem érdekelt, hogy a jó öreg Edgar nem is igen drogozott. Na ennyit a történelmi hűségről!

Van azért egy két tény, aminek elég nagy a valószínűsége, hogy többé-kevésbé igaz. A film készítői ezeket próbálták meglovagolni. Bár csak a halál biztos, azt például elég nehéz lenne megcáfolni, hogy Poe szerette az alkoholt. Ezen kívűl még az is ismeretes, hogy nagyon szerette a feleségét, aki fiatalon halt meg tuberkolózisban. Sajnos nem ő volt az egyetlen, akit így veszített el, édesanyját és testvérét is ugyan ez a kór vitte el. A sorozatos tragédiák ellenére valószínüleg az is közel áll a valósághoz, hogy Poe mindvégig hitt a szerelemben. Az emlékeim nem csaltak, halála előtt valóban egy parkban találták meg, ahogyan zavarosan beszélt egy Raynolds-ról, viszont abban tévedtem, hogy ott is halt meg, mert valójában egy kórházban végezte négy napra rá. Ez a filmben is egy kicsit zavarosan van megoldva, de őszintén szólva sztem teljesen mindegy.

Szóval A holló úgy meséli el Edgar Allan Poe életének utolsó napjait, ahogyan az akár meg is történhetett volna, de hát nyílván nem így volt. Az egész storyt úgy építették fel, hogy megragadtak pár tényt, és elkészítettek hozzá egy fikciót, ami nekem személy szerint nagyon is tetszett. Nem kellett bele eröltetni a szerelmi szálat, mert az már amúgy is ott volt, és ez az oldal nagyon romantikusra sikerült. Ha már dedektív regények, akkor legyen egy gyilkos is, és ha már ebbe a műfajba lépünk, akkor mind tudjuk, hogy csak egyetlen mércéje van: minél később jössz rá, hogy ki az, annál jobb a történet. Én személy szerint végig izgultam legalább 100 percet a filmből, és csak a leleplezés előtt egy pillanattal találtam ki, hogy ki a gonosz. Na ezek után, hogy mondhatnék bármi rosszat is a forgatókönyvre?! Azért egy valami még is akad, én az utolsó jelenetet kihagytam volna, de hát semmi sem tökéletes.

Van akinek ez hátrány, nekem előny volt, hogy nem idézgettek lépten nyomon a műveiből. Ha ugyanis kíváncsi vagyok rá, akkor elolvasom. Azt viszont nem szeretem ha a film közben próbálják korrigálni a néző műveltségi hiányosságait, csak hogy mindent értsen belőle. Ezzel együtt viszont már kevés esélyt látok rá, hogy egy vérbeli Poe rajongó élvezni tudja ezt az alkotást, mert valójában csak megihlette a film készítőit, mintsem hogy róla szólna, így számukra a csalódás szinte garantált. Aki viszont ezen túl tud lépni, kap cserébe egy romantikus és izgalmas drámát, amiért már megérte beülni a moziba.

Színészi játék:

John Cusacket nem szeretem, eddig még egyetlen filmjében sem tetszett és soha nem értettem, hogy miért kapták fel valaha is. Na itt a kivétel, ami erősíti a szabályt. Valahogy illik rá ez a szerep. Lehet, hogy ő ilyennek képzelte Poe-t, de az is lehet, hogy bár nem egy nagy színész, ide pont jó volt, hogy csak hozza saját magát. Igazából mindegy, mert szerintem jól működött. Luke Evans hozta a jó pasi karakterét, ha már Cusackre ezt a cimkét még eröltetve sem lehet ráhúzni. Alice Eve-nek jutott a szép szerelmes szerepe, amit rendesen megoldott, bár valjuk be, nem volt egy túl bonyolúlt feladat.

Ajánlom azoknak:

- akik szeretik Poe-t (bár tisztázzák a filmmel szembeni elvárásaikat előtte).

- akik szeretik a kosztümös filmeket.

- akik szeretik a tragikus szerelem romantikáját.

- akik szeretik a detektív regényeket.

Nem ajánlom azoknak:

- akik szeretik Poe-t (és másra számítanak, mint amit kapnak).

- akik a végsőkig ragaszkodnak a valósághoz.

- akik meg akarják ismerni Poe munkásságát.

A holló - The Raven

színes, feliratos, amerikai-magyar-spanyol thriller, 111 perc, 2012

rendező: James McTeigue
forgatókönyvíró: Ben Livingston, Hannah Shakespeare
zeneszerző: Lucas Vidal
operatőr: Danny Ruhlmann
producer: Marc D. Evans, Trevor Macy, Aaron Ryder
vágó: Niven Howie

szereplő(k):
John Cusack (Edgar Allan Poe)
Luke Evans (Emmett Fields)
Alice Eve (Emily)
Brendan Gleeson (Colonel Hamilton)
Brendan Coyle (Reagan)
Oliver Jackson-Cohen (Cantrell)
Kevin McNally (Maddux)

2012. május 18.

Ha akár már egyetlen filmet is láttunk Tim Burtontől (egy pár Batman, a Michael Keaton-ösök meg a Val Kilmeres, Ollókezű Edward, Támad a Mars, A Majmok bolygója, Az Álmosvölgy legendája, A halott mennyasszony, Sweeney Todd, ...), akkor az első filmkockától fogva egyértelmű számunkra, hogy az Éjsötét árnyék csakis az ő alkotása lehet. Akinek eddig is tetszettek a filmjei, az egyenesen odáig lesz ettől az újabb remekműtől, akinek pedig eddig sem jöttek be a mesefilm hangulatú, már-már képtelen történetek, azt valószínűleg most sem fogja elkápráztatni. Én az első kategóriába tartozom, éppen ezért megpróbálok kedved csinálni a többieknek is, mert szerintem tényleg érdemes megnézni, már csak a színészi játék kedvéért is.

Ami tagadhatatlanul magával ragad már abban a pillanatban, ahogy elkezdődik a film az az, hogy milyen varázslatos színek áradnak felénk. Emiatt én azonnal egy igazi mese kellős közepén éreztem magam. Tim Burton olyan jól megtalálta az egyensúlyt mindenben, hogy rögtön elmerültem ebben az álomvilágban, és nem is ébredtem fel egészen a végéig. A történet maga persze teljesen irreális, még meseszinten is, viszont ehhez nagyszerűen párosul egy elég tisztes adag fekete humor, így a végeredmény rendkívül szórakoztató. Benne van minden, ami általában egy ilyen filmhez elengedhetelten. Természetesen nem hiányzik a legfontosabb elem, a szerelem, van belőle reménytelen és reménnyel teli is. Mindkettőhöz kötelezően tartozik egy jó pasi és egy gyönyörű nő, hát utóbbiból többet is sikerült beválogatni. Ezen felül van még küzdelem, harc, árvagyerek, gazdagság, kastély, rosszfiú, egy mókás ügyetlen segítő, szellem, mi más kellhet még?! Hát egy vámpír! Na jó azért gyorsan megnyugtatnék mindenkit, hogy ez NEM egy vámpíros film. Alig van olyan jelenet, ahol a főszereplő vérszívó mivoltának jelentősége van. Azt hiszem a legfontosabb vámpír tulajdonság, amire szüksége volt a történetnek, az a halhatatlanság, így a többi szempontból nem is számít igazán. Bár a vége felé sikerült egy-két eröltetett jelenetet is belekavarni, összeségében ez az a film, amit tökéletesen összeraktak és még egy kis plusz is van benne, hogy ne legyen sótlan.

Színész játék:

Johnny Deppnek nem ismertem meg ebben a filmben egy újabb oldalát, viszont amit már megszoktunk tőle, azt száz százalékosan hozza. Michelle Pfeiffer olyan döbbenetesen jól néz ki még mindig, hogy ez esetben először ezt vesszük észre és csak utána azt, hogy még mindig milyen nagyszerűen játszik. Eva Greenre jutott a gyönyörű és egyben kegyetlen nő szerepe és nekünk egyik oldalára sem lehet panaszunk. Helena Bohnam Carter hibátlan, karakterével dob egyet az amúgy sem lapos történeten, Christopher Lee-ről már nem is beszélve. A gyerekszerplőkre sem lehet panasz, bár nekem Chloe Grace Moretz annyira nem tetszett.

Ajánlom azoknak:

- akik imádják a fekete humort, ők végig foják nevetni az egészet

- akik szeretik a romantikus szerelmi történeteket

- akik szeretik Tim Burton filmjeit

- akik szeretik Johnny Deppet (még kimaszkírozva is)

- akik szeretik a meséket

Nem ajánlom azoknak:

- akiket a fent említett 5 kategória valamelyike elriasztott

Éjsötét árnyék - Dark Shadows

színes, magyarul beszélő, amerikai vígjáték, 113 perc, 2012

rendező: Tim Burton
forgatókönyvíró: Seth Grahame-Smith, Dan Curtis
zeneszerző: Danny Elfman
operatőr: Bruno Delbonnel
producer: Johnny Depp, Christi Dembrowski, David Kennedy, Graham King, Richard D. Zanuck
vágó: Chris Lebenzon

szereplő(k):
Johnny Depp (Barnabas Collins)
Michelle Pfeiffer (Elizabeth Collins Stoddard)
Helena Bonham Carter (Dr. Julia Hoffman)
Eva Green (Angelique Bouchard)
Chloe Grace Moretz (Carolyn Stoddard)
Jonny Lee Miller (Roger Collins)
Gulliver McGrath (David Collins)
Alice Cooper (önmaga)
Christopher Lee (Bill Malloy)

2012. május 16.

A hollywoodi filmek elnyomásában olyan jó néha egy ilyen igazi hús-vér valóságos mozi élményre lelni, mint az Úton. Nem is csak azért, mert maga a történet életszerű és távolról sem erőltetett, hanem mert a színészi játék maga is természetes és könnyed. Ha valaki a plázamozik vattacukros, műanyag és gyakran mesterkélt világából hirtelen egy ilyen film előtt találja magát, úgy érzi majd, mintha széttpukkadt volna egy rózsaszín léggömb és hirtelen a való életbe zuhant volna. Kicsit, mint ahogy Jim Carrey érezhette magát a Truhman show-ban, amikor rájött, hogy amit a körülötte lévő világnak hitt, nem is létezik.

Éppen ezért ez a film csontig hatol. Ugyan Szarajevoban játszódik, egyetlen háborús hatásvadász képsorral sem találkozunk. Első ránézésre egy házaspár gondjairól szól, amik lehetnének bárhol a világon. De nem bárhol vannak, hanem Boszniában, és ott olyan emberek laknak, akik öt évvel korábban elvesztették legalább egy szerettüket a háborúban. Kocsival mindössze hét órányira Budapesttől, még is olyan távol a mi világunktól, hogy arról eddig elképzelésem sem volt. Pedig ők is nagyon hasonló életet élnek, reggel felkelnek, elmennek dolgozni, számlákat fizetnek, bulizni és szórakozni járnak. Meglátogatják a családjukat is. Aztán szembesít a film azzal, hogy a család fele már nem is él. Ami még döbbenetesebb, hogy ez a hétköznapokban már nem sokat számít, attól még ugyan úgy szaladnak a napok és még mindig úgy tűnik, hogy hasonló életet élnek, mint mi. A hollywoodi filmekben mindig sikerül valahogy az ilyen tragédiákat egy katartikus élmény segítségével többé-kevésbé feldolgozni és tovább lépni. De a valóságban nincs ilyen. Katartikus élmény még lehet, amikor kiszakad a fájdalom egy része, és jól kisírják magukat az áldozatok, de ezt feldolgozni sosem lehet, mert a fájdalomból mindig marad egy egész életre való.  Ahogy a filmben is látjuk, az idő sokat segít, de már semmi sem lesz olyan, mint régen.

Mint az a házasság, aminek a még sem annyira hétköznapi problémáit ismerjük meg, egyre mélyebben. Először azt gondoljuk, hogy csak az a gond, hogy nem sikerül a feleségnek, Lunának teherbe esnie. De mivel teljes a harmónia a férjével, Amarral, biztosak vagyunk benne, hogy hamarosan megoldódik minden. Kénytelenek vagyunk azonban rádöbbeni arra, hogy ott egész más számít átlagos gondnak. Aztán törvényszerűen elindul a lavina és a szemünk láttára szétesik minden. A két ember már annyira megváltozik, hogy onnan már nincs visszaút, olyankor már kevés a szerelem is. Már ez is egy elég súlyos gondolatmenetet indít el az emberben, de ezt még megfejeli a történet igen kemény vallásügyi kérdésekkel is. A végére még is csak egy kérdés marad: vissza talál-e Luna Amarhoz? Vagy inkább Amar Lunához? Az egészben az a megrázó, hogy nem is tudjuk, melyik az az egy kérdés, amelyik helyes. Talán mindkettő, talán egyik sem.

Színészi játék:

Zrinka Cvitesic bájos, miközben képtelenség nem együttérezni vele, míg Leon Lucev örlődése és kiút keresése elragad minket egy másik nézőpontba, ahonnan úgy tűnik, mintha csak egy ferde tükörből néznénk a másik oldalt. 

Ajánlom azoknak:

- akik szeretnek szembesűlni a valósággal

- akik szeretnek megismerni többet a más kultúrában élők hétköznapjaiból

- akik egy hiteles filmre vágynak

Nem ajánlom azoknak:

- akik nem bírnak el a mély és/vagy súlyos gondolatokkal

- akik épp szerettek volna felvidulni, a film ugyanis meglehetősen letaglóz

Úton - Na putu

színes, feliratos, boszniai-osztrák-német filmdráma, 100 perc, 2009

rendező: Jasmila Žbanić
forgatókönyvíró: Jasmila Žbanić
operatőr: Christine A. Maier
producer: Damir Ibrahimovich

szereplő(k):
Zrinka Cvitešić (Luna)
Leon Lučev (Amar)
Mirjana Karanović (Nadja)
Jasna Beri (Ärztin)
Nina Violić (Sejla)
Sebastian Cavazza (Dejo)

2012. május 2.

A nyakamat tenném rá, hogy nem született még olyan filmkritika gyűjtemény, amelyben ne szerepelne legalább egyszer az eredeti cím félrefordításának témája. Ebben az esetben elvettek a félrefordítással valamit a filmből, amit még adhatott volna. Nem tudom, hogy honnan jött ez a szemünk fénye, amikor az egész film egy kőkemény háború dokumentációja.

Bár imádom az igaz történeteket, ebben az esetben valahogy nem számított. Talán azért, mert ez annyira hiteles lett attól, hogy az eredeti szereplők játszák el, sőt írták illetve rendezték az egész filmet. Olyan megindító, sokkolóan valóságos, hogy ne is reménykedjenek még a legedzettebek sem, hogy nem fognak legalább egyszer sírni. Az viszont már nem biztos, hogy a szomorúságtól, mert a film nem a bánatról szól, hanem a kitartásról és a soha meg nem szűnő emberfeletti erőről, szeretetről.

Nem fedek fel nagy titkot, ha elárulom, hogy egy rákos gyermek történetét meséli el. Ráadásul mivel már az első kockán látjuk a kisfiút nagyobb korábban, egy jó darabig nem kell amiatt aggódnunk, hogy esetleg meghal.

Sok kérdést felvett a film az emberben:

- Hogyan kell viselkedni szülőként, ha az ember látja, hogy a gyereke elmaradott a többiekhez képest?

- Hogyan kell viselkedni szülőként, ha az ember gyereke az életben maradásért kűzd?

- Mennyit számít a család és a barátok, illetve a legkisebb segítség is a bajban?

- Hogyan képes az ember erős maradni, amikor körülötte már minden elveszett éppen amiatt, amiért kűzd?

- Létezhet-e a Földön egy olyan kapcsolat, ami kibír mindent?

- Mennyivel erősebb az ember, ha nincs egyedül?

Vannak ugyan akkor olyan válaszok, amikre nem is kérdeztünk rá, mégis megkapjuk:

- Mindenki másképpen dolgozza fel a feszültséget, a tragédiát, és ennek semmi köze ahhoz, hogy valaki érzékeny, érzéketlen vagy figyelmetlen-e.

- A kitartás nem ismer határokat!

- Milyen lehet a feltétel nélküli szeretet.

És végül, de nem utolsó sorban...

- Egy üveg pezsgőnek igen is van keresnivalója egy agydaganat műtét körül.

Összeségében a film csodálatos. Egy egyedi, soha meg nem ismételhető alkotás, amihez hasonló még nem született. Két ember igaz érzései és életük legnehezebb pillanatai tesközelből.

Színészi játék:

Megindító és tökéletes.

Ajánlom azoknak:

- akik azt hiszik az élet nehéz, és azon veszekednek, hogy a másik hova tette a fogkrémet, mert gyorsan rá fognak jönni, még fogalmuk sincs, milyen, ha tényleg nehéz.

- akik azt hiszik, ha kierőszakolva harcolnak ki valamit, az mindig célravezetőbb, mint a visszafogott és fegyelmezett várakozás.

- akik szeretnék tudni, milyen az a fegyelmezett tartás.

... nem véletlenül használom ennyiszer a fegyelmezett szót, bámulatos amit a szülők végig csináltak.

Nem ajánlom azoknak:

- akik (miután megnézték is) azt hiszik még, hogy a rákról szól a film.

- akik műhisztit csinálnak abból a kérdésből, hogy képesek-e végig nézni egy gyermek esetleges halálát.

Szemünk fénye - La guerre est déclarée / Declaration of War

színes, feliratos, francia filmdráma, 100 perc, 2011

rendező: Valérie Donzelli
forgatókönyvíró: Valérie Donzelli, Jérémie Elkaim
operatőr: Sébastien Buchmann
producer: Edouard Weil
vágó: Pauline Gaillard

szereplő(k):
Valérie Donzelli (Juliette)
Jérémie Elkaim (Roméo Benam)
Brigitte Sy (Claudia Benaim)
Elina Löwensohn (Alex)
Michele Moretti (Genevieve)

2012. április 19.

Ha esteleg valaki nem értené, hogy a többi film mellett mit keres ez is ezen a blogon, jobb ha inkább előbb elmagyarázom. Kötelezőnek éreztem megnézni az összes Alkonyat filmet, mivel elolvastam az összes könyvet is. Hogy miért vetemedtem ilyesmire? Éppen végeztem Orwel 1984-ével, amikor a Nemzeti Színház darabja után óriási kéztetést éreztem arra, hogy elolvassam Bulgakov Mester és Margaritáját. Ezek után a súlyos darabok után egyszerűen vágytam egy pehely könnyű, egyszerű könyvre.

Az első rész minden várakozást felülmúlt, alig tudtam letenni, tényleg olvastatja magát. Egy bájos szerelmi történet, nem több, de annak elég jó. A második rész már jóval unalmasabb és kevésbé szórakoztató, és bár a további folytatások újra izgalmassá válnak, azért mire a végére értem, már messze volt Bulgakov komplekszitása, ezért gyógyírként elolvastam gyorsan (sokadjára is) a Monte Christo grófját.

Ennyit a könyvekről. A filmekre már nehéz azt mondani, hogy elég jó. Egyedül az első rész maradt hű a könyv hangulatához. Aztán sajnos olyan felkapott lett a Twilight, hogy a többi folytatást már elég rendesen elrontották. Azért csak beülltem megnézni a Hajnalhasadás 1. részét is. Mindjárt meg is született a blogomon az "inkább maradtam volna otthon" kategória. Többször is megfordult a fejemben, hogy na most fog előfordulni először az életemben, hogy a film vége előtt elhagyom a mozit. Sajnos középen ülltem.

Az egyik legnagyobb baj ezzel a filmmel, hogy a könyv nem tesz ki két részt, talán még egy egész estés filmre is kevés a történet lezáró fejezete. Ehhez képest a dupla profit reményében az alkotók létrehozták a lehetetlent és ketté szakították a Hajnalhasadást. Az eredmény érfelvágós 117 perc lett. Ebből 100 percig nem történik semmi, csak összeházasodnak és lefekszenek egymással, majd szenvednek. Ja meg persze van benne egy bizonyos "meglepő" fordulat, amit az azt nem ismerők előtt nem szeretnék most leleplezni. Mindezt ezer meg ezer olyan vágóképpel egészítik ki, amiben lényegében semmi de semmi de semmi nem történik. De még jelentőségük sincsen.

Ez a film egyike az egyik legszörnyűbb és legelhibázottabb "alkotásoknak", amit valaha is láttam.

Színészi játék:

Értékelhetetlen.

Ajánlom azoknak:

- senkinek

- még azoknak sem, akik elolvasták a könyvet

Nem ajánlom azoknak:

- minden éppeszű embernek

Alkonyat / Hajnalhasadás I. rész - The Twilight Saga: Breaking Dawn / Part 1

színes, feliratos, amerikai fantasy, 117 perc, 2011

rendező: Bill Condon
író: Stephenie Meyer
forgatókönyvíró: Melissa Rosenberg
zeneszerző: Carter Burwell
operatőr: Guillermo Navarro
producer: Wyck Godfrey, Stephenie Meyer, Karen Rosenfelt
vágó: Virginia Katz

szereplő(k):
Robert Pattinson (Edward Cullen)
Kristen Stewart (Bella Swan)
Taylor Lautner (Jacob Black)
Lee Pace (Garrett)
Michael Sheen (Aro)
Dakota Fanning (Jane)
Ashley Greene (Alice Cullen)
Maggie Grace (Irina)

2012. február 24.