Előre szeretném leszögezni, hogy imádom a francia filmeket, legyenek néha bármily furcsák és értelmezhetetlenek is. Így hát egyből lecsaptam a következő újdonságra.

Bájos, vicces, szórakoztató és tipikusan francia. Persze néhol érthetetlen, bizar és ömlik belőle a szexualitás. Miközben semmi másról nem szól, csak az ösztönös, mindent elsöprő szerelemről.

Több történet fut egymással párhuzamosan, és bár a végére itt-ott egymásba gabalyodnak a szálak, valójában mindvégig külön maradnak. Boncolgatja a szingliség, a hűség és a hűtlenség kérdését, de terítékre kerül a kontrolálhatatlan szexuális vágy, a vonzalom és a félelem okozta gátak is. Mindez kliséktől mentesen, ami egyben azzal is jár, hogy aligha lehet kitalálni előre, hogy melyik történet hogyan fog végződni.

Színészi játék:

Hát ez is tipikus francia. Egy csomó kitünő színész egy rakáson, egyedi kisugárzással ami mellett mindannyian remekül játszanak.

Ajánlom azoknak:

- akik már sokat gondolkodtak azon, hogy mi is az a szerelem, mert most egy újabb oldalról ismerhetik meg ezt a kérdést

- akik ha egy film közben épp nem nevetnek, akkor is mosolyogni szeretnének

- akik egy hamisíthatatlan francia filmre vágynak

Nem ajánlom azoknak:

- akik egy komoly és mély alkotásra vágynak

A szerelem művészete - L'art d'aimer

színes, feliratos, francia vígjáték, 85 perc, 2011

rendező: Emmanuel Mouret
forgatókönyvíró: Emmanuel Mouret
operatőr: Laurent Desmet
producer: Georges Bermann, Frédéric Niedermayer
vágó: Martial Salomon

szereplő(k):
Emmanuel Mouret (Louis)
Pascale Arbillot (Zoé)
Ariane Ascaride (Emmanuelle)
Frédérique Bel (La voisine d'Achille)
François Cluzet (Achille)
Julie Depardieu (Isabelle)
Judith Godréche (Amélie)

2012. február 24.

Elég erőteljes elfogultsággal ültem be megnézni ezt a filmet. Egyrészt az összes benne szereplő színészért oda vagyok, másrészt pedig Polanski filmjei mindig megütnek egy bizonyos mércét, így látatlanban is biztosra vettem, hogy jól fogok szórakozni. Így is lett.

Az öldöklés istene egyszerre mulattató és elkeserítő. Olyan oldalról mutatja be az emberi kapcsolatok sekélyességét, hibáit és néha érthetetlen törvényeit, amelyek a vonzást és taszítást munkálják a nő és a férfi között, ahogyan még ezelőtt sosem láttam. Persze ez valahol lehet az én hibám is, mert ha pont ezt a darabot választottam volna egyszer, amikor színházba mentem, akkor már ismerhettem volna. Bár, hogy nem ezt az élményt kaptam volna, abban egészen biztos vagyok. Azt nem tudom, hogy Polanski pontosan mit tett hozzá a történet film változatához, hiszen csak ezt ismerem, abban azért szintén biztos vagyok, hogy ha nem tudtam volna ki rendezte, akkor is beletrafáltam volna. Ha másból nem is, akkor abból, ahogyan befejezte és pontott tett a történet végére.

Ami pedig addig történik, azon hol nevetünk, hol pedig szörnyülködünk. Mindezt valószínüleg azért tesszük, mert a párbeszédek sora már megtörtént velünk vagy körülöttünk, illetve már találkoztunk az életben is ugyan ezekkel a zsákutcákkal és falakkal. Éppen ezért elgondolkodtató és magával ragadó a film. Még úgysem válik unalmassá, hogy az eredeti színdarabhoz híven, egyetlen helyszínen játszódik az egész. Egy szó, mint száz, ez egy jó kis film.

Színészi játék:

Mint már említettem, mind a négy színészért oda vagyok, és hát ez az alakításuk csak rátett még egy lapáttal. Ezer éve nem láttam már Jodie Fostert, így külön örültem neki. Annyira zseniálisan játszott, hogy az nekem egy extra élmény volt. Kate Winslet bámulatos volt, ahogyan azt már megszokhattuk tőle. Christoph Waltzért a Becstelen Brigantyk óta megingathatatlanul rajongok, egy született színésznek tartom, aki ezúttal is minden percben lebilincselő volt. John C. Reilly egyáltalán nem törpül el a többiek mellett, ami azért valjuk be, elég nagy feladat. Mulattató volt a játéka, amivel egy új színt vitt a történetbe.

Szóval ha semmi másért nem is, már a színészek miatt is megéri megnézni ezt a filmet.

Ajánlom azoknak:

- akik szeretik az emberi kapcsolatokat boncolgatni és analizálni

- akik képesek egy jó színész kedvéért bármilyen filmet megnézni

- akik Polanski rajongók

- akik képesek a legkínosabb helyzeteken is nevetni

Nem ajánlom azoknak:

- akik pörgős filmre vágynak

- akik arra számítanak, hogy minden  történetnek van egy idális befejezése

Az öldöklés istene - Carnage

színes, feliratos, francia-német-lengyel vígjáték, 79 perc, 2011

rendező: Roman Polanski
író: Yasmina Reza
forgatókönyvíró: Roman Polanski
zeneszerző: Alexandre Desplat
operatőr: Pawel Edelman
producer: Said Ben Said
vágó: Hervé de Luze

szereplő(k):
Kate Winslet (Nancy Cowan)
Jodie Foster (Penelope Longstreet)
Christoph Waltz (Alan Cowan)
John C. Reilly (Michael Longstreet)
Elvis Polanski (Zachary)
Eliot Berger (Ethan)
Joseph Rezwin (Walter)

2012. február 24

Milyen lenyűgöző a bemutatója, ez a film csak jó lehet! Az is volt, csak hát igen nehéz filmként értelmezni. Talán a legszembetűnöbb hiányossága egy valamirevaló filmhez képest, hogy konkrétan nincs története. Senki ne értse félre, ez nem azt jelenti, hogy nem szól semmiről. Gyakorlatilag mindenről szól. Ez egy igazi művészeti alkotás, és mint sok társa, keresi az élet értelmét. Szinte minden pillanat egy szimbólumról szól, vissza-vissza köszön többek között a nap, az emberi kéz és mindaz, amit ezek jelenthetnek. Ábrázolja a természet erejét, amely magától érthetődően legyőzhetetlen. De amit soha nem enged ez a film elfelejteni, az Isten. Nem az egyház és mégcsak nem is a vallás, csak egyes egyedül Isten.

A jelenetek egy texas-i kisvárosban játszódnak, de ezt csak akkor tudjuk, ha utána néztünk, a filmből egyáltalán nem derül ki, és jelentősége sincsen, csak mint szimbólum. Az azonban, hogy pontosan minek is a jelképe, teljesen ránk van bízva.

Látunk benne egy tökéletesen megformált anyukát, és egy olyan Brad Pittet, akivel korábban még soha nem találkoztunk. Tökéletesen visszaadnak a jelenetek egy olyan gyerekkori hangulatot, amit így vagy úgy mind megéltünk. Például amikor az ember rájön, hogy a cselekedeteinek hatása lehet másokra, és következményei lehetnek. Bár, hogy valójában melyik szombólummal Terrence Malick mit akart üzenni, illetve mi volt a szándéka, azt mi csak találgatni tudjuk. Az azonban teljesen biztos, hogy az emberek figyelmét és energiáit el akarta irányítani a materialista világtól a család és a feltétel nélküli szeretet felé. Azt vitathatatlanul megmutatta, hogy mi az a megbocsáltás, és affelől sem hagyott kétséget, hogy az élet bizony nehéz.

Számomra azonban elkövette azt a hibát, hogy annyira tökéleteset akart alkotni, hogy nem volt képes szortírozni. Ennek megisszuk a levét, jó nagy adag kávéval tessék előtte készülni, a végeredmény ugyanis bármennyire is értékes, rendkívűl vontatott. Mindent meg akart mutatni, így túlságosan is megosztja az ember figyelmét. Miközben próbáljuk követni a nem létező történetet és felfogni, hogy mit is látunk, lebombázz a rengeteg információval. Másrészről viszont túlnyújtott egy-két képet, ami végül nem azt a célt éri el, hogy pihen egy kicsit az agyunk, hanem csak kizökkent. Csodálatos megoldás megmutatni egy folyó képét, ahogyan változik az évmilliók során, hogy körvonalazódjon bennünk a világ rendje. Hogy mit keresnek a filmben a dinoszauruszok azt értem, de egyettérteni már nem tudok vele. Szóval sajnos nem kaphat tőlem 7 csillagot, mert vártam, hogy legyen már vége, egyszerűen túl sok volt.

Színészi játék:

Mint már említettem Brad Pittnek egy olyan arcát látjuk, amiről fogalmunk sem volt eddig, hogy egyáltalán létezik, létezhet. Akinek eddig nem volt egyérelmű, hogy ő egy kimagaslóan jó és különlöges színész, akkor ezek után biztosan megváltozik a véleménye. Jessica Chastaint most láttam először és mély nyomokat hagyott bennem. Olyan érzelmeket tudott közvetíteni nekünk, ami nélkül ez a film egyáltalán nem működne. Sean Penn egy kakutojás, de nem az alakítása miatt, az teljesen rendben volt. A szimbolumok tengerében egy történet nélküli filmben annyi mindenen kell gondolkoznunk, hogy annak talán már egyáltalán nem kéne számítania, hogy öregebbnek néz ki, mint az apját alakító Brad Pitt. Ez egy olyan képzavar volt a számomra, amin nehezen tudtam túllépni. A gyerekek jól játszottak, de számomra egyikük sem maradt emlékezetes. Mivel a figyelmünket meg kellett osztani több irányba, sajnos a többi szereplőre nem is emlékszem.

Ajánlom azoknak:

- akik kereseik az élet értelmét

- akik innyencek a művészfilmek világában

- akik nagyon befogadóak

- akikben hitbeli kérdés merűlt fel

Nem ajánlom azoknak:

- akik nem tudnak mit kezdeni egy történet nélküli filmmel

- akik épp fáradtak, és ez nem vicc sajnos, többen is elaludtak a moziban

- akiknek programjuk van a mozi után. A film ugyanis annyira letaglóz, hogy még beszélgetni is nehéz utána.

Az élet fája - The Tree of Life

színes, feliratos, amerikai filmdráma, 139 perc, 2011

rendező: Terrence Malick
forgatókönyvíró: Terrence Malick
zeneszerző: Alexandre Desplat
operatőr: Emmanuel Lubezki
producer: Brad Pitt, Dede Gardner, Sarah Green, Grant Hill, Bill Pohlad
vágó: Hank Corwin, Jay Rabinowitz, Daniel Rezende, Billy Weber, Mark Yoshikawa

szereplő(k):
Brad Pitt (Mr. O'Brien)
Sean Penn (Jack)
Jessica Chastain (Mrs. O'Brien)
Fiona Shaw (nagymama)
Joanna Going (Jack felesége)
Kimberly Whalen (Mrs. Brown)
Michael Showers (Mr. Brown)
Bryce Boudoin (Robert)

2012. január 26.

Aki egy jó kis Woody Allen filmre vágyik, az biztosan nem fog csalódni. Kivéve, ha valami újdonságra is vágyik egyben. Meg ha Woody Allenre. Ez így zavarosnak hangzik elsőre, elismerem, de a film után érthetővé válik. Addig is megpróbálom elmagyarázni, de nem biztos, hogy sikerülni fog. Egyet tudok biztosan, varázs az nincs de, hogy miért, csak találgatni tudom.

Adva van egy karakter, amit egy az egyben Woody Allenre írtak, de mégis Owen Wilsont látom. Hogy ez mennyire zavar, arra csak a film kétharmadánál jöttem rá. Pedig Owen Wilson tökéletesen játsza a szerepét, nem vele van a gond. Meg nyílván a már 76 éves rendezővel sem lett volna menthető, csak ha ezt a filmet egy jó pár étizeddel korábban forgatta volna.

A szokásos amerikai társadalomkritika sem hiányzik, az a része elég mulattató is. Mi, "okosabb" európaiak sosem unjuk meg, hogy az amerikaiak sekélyességén kárörvendjünk. A poénok ütnek, és nem is feltétlenül kiszámíthatóak, bár egy minimális alapműveltség sem árt hozzá a XX. század elejei művészvilágról. A gond velük csupán annyi, ami az egész filmmel, hogy Woodytól már láttam ilyet. Nem tudom kiemelni egyik filmjét sem, hogy na ez pont olyan, csak egyszerűen semmi újat nem adott hozzá eddigi munkásságához. Van, aki szerint a Vicky Cristina Barcelonához hasonlít, de ez ellen elég bátran tiltakozom, a világért se tévesszen meg senkit, ez a film nem egy Gil, Adriana, Párizs. Előbbi filmjét zseniálisnak tartom, erről viszont nem jut jobb az eszembe mint, hogy hozzta a formáját. Ezt még annak ellenére is tartom, hogy a mondanivalója mégis meglepő, vagy hát legalábbis engem meglepett. Még szerencse, hogy az utopisztikusságának köszönhetően azért csak nem unatkozunk közben. Úgy hozta létre az időutazást, hogy közben nem próbálta meg reálissá tenni, mintha ilyen valóban megtörténhetne, így mi sem keressük közben a hibákat.

Összegezni is csak zavarosan tudom, a film tehát semmiképpen sem rossz, de jónak sem túl jó. Azért mégis elég jó. Csak azért nem kap 3 csillagot a 4 helyett, mert Woody azért mégis csak utánozhatatlan. Bár saját magának most mégis csak sikerült.

Színészi játék:

Owen Wilson hibátlan, itt is bebizonyítja, hogy tud ám ő játszani, ha hagyják. Marion Cotillard hozza a varázslatos francia nőt, de neki már a kisugárzása is ilyen, így nagyon nem is kellett megeröltetnie magát. Rachel McAdamst ahhoz a csapatjátékoshoz tudom hasonlítani, akinek a jó teljesítménye csak akkor tűnik fel, ha lesérül, szóval szerintem pótolhatatlan lenne ebben a filmben. Valójában egyik szereplőre sem lehet egy rossz szavam sem. Valószínüleg ez is közrejátszik abban, hogy a filmre nem lehet azt mondani, hogy rossz.

Ajánlom azoknak:

- akik a biztosra mennek, mert azért egy bizonyos színvonal alá semmiképpen sem adják

- akik szeretik ha a bátor szereplők kitörnek a sablonos keretek közül, amit a társadalom szab ránk.

Nem ajánlom azoknak:

- realistáknak, akik nem tudnak elvonatkoztatni a valóságtól. Ők a film nagy részét azzal fogják tölteni, hogy azt bizonygatják, micsoda baromság az időutazás.

- azoknak, akik arra számítanak, hogy Woody Allen zsenialitása kimeríthetetlen.

Éjfélkor Párizsban - Midnight in Paris

színes, feliratos, spanyol-amerikai romantikus vígjáték, 94 perc, 2011

rendező: Woody Allen
forgatókönyvíró: Woody Allen
operatőr: Darius Khondji
producer: Letty Aronson, Jaume Roures, Stephen Tenenbaum

szereplő(k):
Rachel McAdams (Inez)
Owen Wilson (Gil)
Marion Cotillard (Adriana)
Michael Sheen (Paul)
Mimi Kennedy (Helen)
Kurt Fuller (John)
Adrien Brody (Salvador Dalí)
Tom Hiddleston (F. Scott Fitzgerald)
Sonia Rolland (Joséphine Baker)
Corey Stoll (Ernest Hemingway)
Kathy Bates (Gertrude Stein)
Carla Bruni

2012. január 1.

Óriási elvárásokkal ülltem be az új Almodóvar filmre, és rögtön meg is nyugtatnék mindenkit, hogy a csalódás veszélye egy percig sem fenyegetett.

Számomra döbbenetes volt a felismerés a film végén, hogy vannak bizony olyan erős emberek, akiknek az életösztöne, az élni akarás vágya egyszerűen mindent felülír. Ez egy olyan elképesztő erő, amit még az idő sem tud megtörni. És van az az anyai szeretet, ami még akkor sem múlik el, ha a gyermekből már csak a lelke maradt meg.

Senkit ne rettentsen el, hogy a film két órás, mert ezt egyáltalán nem érzékeljük közben. Ahogy felocsudunk az egyik fordulatból máris jön a kovetkező. A történetről nem gondolom, hogy utópisztikus lenne, simán el tudom képzelni, hogy ilyesmi a való életben is előfordulhat. De mégsem ez az, amin az ember utána még napokig gondolkozik. Engem nem is az a kérdés hozott lázba, hogy mi is az a nemiség, és hogy ki a férfi és ki a nő, sőt a filmben olyasmit sem láttam, ami a homoszexualitás kérdésire keresett volna választ, vagy hogy egyáltalán foglalkozott volna ezzel a témával. Bár a 'Beszélj hozzá' és a 'Mindent anyámról' már felvetették ezt a kérdést, 'A bőr, amelyben élek' egy újabb oldaláról közelíti meg, hogy milyen nehéz elengedni azokat, akik meghalnak, és lehetséges-e bármilyen módon visszafordítani a folyamatot. Lehet-e Istennel versenyre kelve beavatkozni a természet törvényeibe? Lehet, de mindennek meg van az ára...

Színészi alakítások: Banderas még mindig jó színész és még mindig nagyon sármos. Az orvos figurájának kettőségét könnyedén megformálta. Az ember végig örlődik azon, hogy eldöntse vonzódjon hozzá, vagy elítélje. Megértjük az indulatait de a cselekedeteit már kevésbé veszi be a gyomrunk.

Elena Anaya gyönyörű, tökéletes és mesterien titokzatos. A két anyának is jár a teljes elismerés, lehetetlen helyzetüket és fájdalmukat egyértelműen átérezzük.

Ajánlom azoknak:

- akik mély gondolatokra vágynak

- akik egy hamisítatlan Almodóvar filmre vágynak

Nem ajánlom azoknak:

- akik földhözragadtak

A bőr, amelyben élek - La piel que habito / The Skin I Live In

színes, feliratos, spanyol filmdráma, 120 perc, 2011

rendező: Pedro Almodóvar
forgatókönyvíró: Pedro Almodóvar, Thierry Jonquet
zeneszerző: Alberto Iglesias
operatőr: José Luis Alcaine
producer: Agustín Almodóvar, Pedro Almodóvar
vágó: José Salcedo

szereplő(k):
Antonio Banderas (Robert Ledgard)
Elena Anaya (Vera)
Blanca Suárez (Norma)
Marisa Paredes (Marilia)
Bárbara Lennie (Cristina)
Jan Cornet (Vicente)
Eduard Fernández (Fulgencio)
Fernando Cayo

2011. december 30.